"Nemrég kísérletbe fogtak belga és holland orvosok: a vállalkozó kedvűek néhány percre "belebújhatnak" egy skizofrén ember bőrébe, illetve agyába, hogy átélhessék, mit érez egy ilyen beteg. A Science et Avenir tudósítója maga is részt vett egy ilyen bemutatón. A kísérleti kabinban mindössze egy képernyő található. Mihelyst az "alany" belép a kabinba és feláll egy fémemelvényre, annak korlátját fogva, egy géphang a nevén szólítja és kéri: menjen le a boltba kenyeret vásárolni. Teljesen hétköznapi feladatról van szó, de a kabinban lévő ember számára mindez nagyon gyorsan igazi rémálommá válik. Már a lépcsőházban lefelé haladva úgy tűnik, azonnal lezuhan, majd a képernyőn eltorzított képek váltják egymást, miközben az összes hétköznapi hangot (kulcs elfordulása a zárban, becsapódó ajtó) eltúlozva, már-már agresszív módon hallja az ember. Odakint az utca pedig egyre fenyegetőbb hatást kelt, miközben a kabinban halk, irritáló hang ismételgeti: "Még hogy kenyeret venni... úgysem leszel képes rá..." A boltig vezető út során minden bizarr: a járókelők és a sofőrök ellenségesen néznek ránk a képernyőről, s közben az ismeretlen hang azt ismételgeti, hogy "téged felügyelnek, el fognak kapni, nem tudsz elmenekülni..."
A képek felgyorsulnak, a montázs egyre idegesítőbbé válik, a hangerő fokozódik, és a korlát, amelybe az ember kapaszkodik, elkezd remegni. A kísérleti alany görcsösen markolja s azon gondolkodik: vajon messze van-e még a kenyérbolt? Közben mindenünnen a saját képmása néz vissza rá: a boltok kirakatában lévő tévékről, az újságárusnál lévő lapok címoldalairól. Tényleg azt érzi, hogy figyelik, követik, s ez igencsak kellemetlen érzés. Amikor pedig végre eljut a kenyérbolthoz, a képek a kenyérszeletelő gép késére fókuszálnak, csak a kést látni, majd a pék közli: "már mindent eladtunk!". Azaz az egész szenvedés hiábavaló volt. Ezzel véget ér a bemutató öt perce - a legtöbb kísérleti alany boldog, hogy végre távozhat."
(2008. november 11. HVG)
Hát nem tudom, hogy minden skizofrén ezt éli-e át, nekem laikusként ez a paranoid skizofréniához áll a legközelebb.
Mindenesetre más módokat is használtak már a történelemben arra, hogy egy egészséges ember megpróbálja átélni, milyen lehet skizofrénnek lenni. Ennek egyik leghíresebb példája a Szép új világ szerzője, Aldous Huxley, aki az 1950-es években meszkalint próbált ki többször ellenőrzött körülmények között. Ezen kísérletek folytán Az érzékelés kapui c. könyvében írja le milyennek képzeli a skizofréniás létezést:
"Hirtelen fogalmat tudtam alkotni arról, milyen érzés lehet őrültnek lenni. A szkizofréniának is megvannak a maga mennyországai és a poklai, és a purgatóriumai. Emlékszem, az egyik barátom, aki már régóta nem él, mit mesélt az őrült feleségéről. Egy nap, a betegség korai szakaszában, amikor a hölgynek voltak még józanabb pillanatai, a barátom elment hozzá a kórházba, és a gyerekeiről mesélt. A hölgy egy darabig hallgatta, aztán belé fojtotta a szót. Nem értette, a barátom hogyan képes időt pazarolni arra, hogy távol lévő gyerekekről beszéljen, amikor csakis az itt és a most számít, az a kimondhatatlanul szép látvány, amit a férfi nyújt barna tweed zakójában, valahányszor megmozdítja a karját."
"A szkizofréniás (...) betegsége abból áll, hogy a belső és külső valóság elől képtelen átmenekülni (ahogy az épelméjű emberek rutinszerűen teszik) a józan ész univerzumába - a hasznos megállapítások, közös szimbólumok és társadalmilag elfogadott konvenciók világába. A szkizofréniás olyan, mint az az ember, aki folyamatosan meszkalin hatása alatt áll, ezért képtelen kikapcsolni a valóságnak az érzékelését, amelyben nem élhet, mert nem elég szent hozzá, amit nem foszlathat szét magyarázatokkal, mert ez az elsődleges tények legmakacsabbika, és ami, mivel nem teszi lehetővé a számára, hogy emberi szemmel nézze a világot, megrémiszti és arra ösztönzi, hogy a kegyetlen idegenséget, lángoló brutalitást az emberi vagy kozmikus rosszindulat manifesztációjaként értékelje, olyan valaminek, ami ellen fel kell lépni, amire a legelkeseredettebb ellencsapásokat kell mérni, amelyek eszközei a gyilkos erőszak és a katatónia vagy a pszichológiai öngyilkosság közötti skálán helyezkednek el. S ha egyszer elindult a lefelé vezető, pokoli úton, az ember már képtelen megállni. Ez teljesen világossá vált számomra.
- Ha a rossz úton indulunk el - feleltem a kutató kérdéseire - , minden, ami megtörtént, az ellenünk szőtt összeesküvés bizonyítékává válik. Minden önigazoló lesz. Még lélegzetet sem vehetünk anélkül, hogy arra gondolnánk, ez is a terv része.
- Tehát úgy gondolja, tudja, miben áll az őrület?
A válaszom azonnali, őszinte, és magabiztos volt: Igen.
- De nem lenne képes kontrollálni?
- Nem. Nem lennék képes rá. Ha valakinél a legfontosabb premissza a félelem és a gyűlölet, el kell jutnia a végkifejletig."
Én a Szép új világért is rajongok, de ez a könyve is szenzációs, olvassátok el. Persze a betegség prognózisával kapcsolatos pesszimizmusa kapcsán nem szabad elfelejteni, hogy 60 éve íródott!!! De az, ahogy megfogalmazza, belülről milyen érzés lehet az őrület, nekem nagyon hihetőnek tűnik.
