Régen írtam, de ma olyan esemény történt, amiért most muszáj.
Ugyanis a commentje útján eljutottam annak az édesanyának a blogjára, aki arról ír, milyen kudarcokkal, örömökkel, tapasztalatokkal jár, ha az ember fia skizofréniában szenved.
Elkezdtem olvasni a blogot, és nem tudtam abbahagyni, felemelő az egész, ugyanakkor olyan, mintha a saját anyukám írta volna. Egy az egyben ugyanezeket éljük át mi is, azok a témák, amiket ő leír, mind mind a mi életünk témái is.
A tanulás nehézségei, a dühkitörések elviselése, a gyógyszerszedés, a tisztálkodás, a család életére gyakorolt ezernyi hatás, a munkakeresés nehézségei... Mind, egytől-egyig ismerősek számomra.
Melegen ajánlom minden olvasómnak, hogy nézzétek meg a blogot, olvassatok el belőle minél több bejegyzést.
Egy bátor, hatalmas lelkierővel bíró, nagyon jószívű és végtelenül türelmes igazi édesanya érzései és gondolatai a skizofréniáról.
skizoteria.blog.hu/
Idézek néhány részt, amelyekkel különösen, nagyon-nagyon-nagyon és még annál is jobban egyetértek, ezek azok a részek, amelyeket talán a legfontosabb mondanivalónak tartok a blogjából első olvasásra.
1. A HELYES ORVOS-CSALÁDTAG SZEREPEKRŐL
"Lehet hibáztatni az egészségügyi rendszert, van is miért. De a mi gyerekünk, a mi életünk, és ha mi magunk nem teszünk érte eleget, akkor felesleges csodát várunk és nem megoldást találunk. A figyelem a kulcs. Gyógyszerezésnél mi, akik együtt élünk a beteggel sokkal hamarabb észleljük a változást, mint az orvosok. Mi látjuk, ha valami használ, vagy éppen semmit nem csinál, ha egy adag már túl sok, vagy éppen túl kevés. Ez látszik a betegen ha figyelünk rá, és valóban megismertük a betegség alatti viselkedésformáit. Ilyenkor szólni kell az orvosnak, nem várni semmire. Egyértelműen jelezni, ezt meg azt tapasztaljuk, valami nincs rendben, módosítson az adagoláson vagy írjon másik szert. Ezt majd ők tudják, de a visszajelzés az ő munkájuk hatékonyabb végzésében is fontos lehet. Nekünk kell figyelni arra is, hogy a vérképüket ellenőrizzék legalább évente."
2. A VÉGTELEN TÜRELEM FONTOSSÁGÁRÓL
"Örültem a haladásnak, és persze igyekeztem napi rendszeressé tenni legalább a fürdést. Nem veszekedve, de azért naponta adagolva a duruzsolást nem adtam fel, és két hónap alatt sikerült rávezetni a lényegre. Lehet irányítani az ilyen betegeket, csak sok türelem, idő, és kötél idegek kellenek hozzá. Nem szabad feladni az ötödik, tizedik, huszadik meddőnek látszó próbálkozásnál. Soha nem lehet tudni, mikor ugrik át végre a fejükben zakatoló skizofrén lemez, amivel ragaszkodni tudnak egy adott dologhoz. Persze mikor átugrik, akkor találnak maguknak mást, amihez ilyen következetességgel ragaszkodni lehet."
3. A DÜHROHAMOK HELYES KEZELÉSÉRŐL
"Mikor látom Attilán, hogy egyre jobban felpörög, ideges lesz, egyszerűen lezárom a vitát azzal, hogy elfáradtam, majd folytatjuk máskor. Otthagyom, bemegyek a szobámba vagy 1 órát, ki sem dugom a fejem. Mikor kijövök, kedvesen megkérdezem éhes e vagy hasonló, hogy lássa nincs harag és teljesen semleges témáról kezdek beszélgetni vele. Ez több dolog miatt is jó. Az egyik: nem fajulhat el kettőnk kapcsolata. A másik: a betegnek sem jó utólag, hogy csúnyán beszél azzal, aki közel áll hozzá. Egyébként is labilis, ingadozó hangulata depresszióba csaphat át, a feszültséget fel kell oldani. A harmadik: a bizalmi kérdés, amire nagy szükségünk van. Mindig éreznie kell, hogy a viták ellenére is mellette állunk, szeretjük és elfogadjuk őt.
Ha ezek a bizalmi és érzelmi dolgok megmaradnak, később könnyebb a kommunikáció. Ha a vitás helyzetek miatt elveszik a bizalom, nagyon nehéz lesz folytatni az otthoni terápiákat. Természetesen mikor visszatérünk egy-egy témára lehet szóba hozni, (hisz nem hülye gyerekről van szó), hogy sértegetni nem hagyjuk magunkat még tőle sem. El fogja fogadnia, mert szüksége van a beszélgetésekre, abszolút magányos életükben mi vagyunk az egyetlenek, akivel társas kapcsolatot tartanak fenn. Mindenkinek meg kell érteni: nem azért mondja a trágár jelzőket, mert úgy is gondolja. A tehetetlenség, a düh, a logikus érvelés hiánya, a gondolatainak kifejezésképtelensége ami kiváltja belőlük, nem tudják kontroll alatt tartani magukat a vita hevében."
4. A VISSZAESÉS ELKERÜLÉSÉNEK FONTOSSÁGÁRÓL
"Ha beletörődünk abba, hogy éppen nem ön és közveszélyes, mert elfáradtunk, kikészültünk mi magunk is, és megengedjük, hogy ne szedje a gyógyszert, csak a saját és a beteg dolgát nehezítjük még jobban. Kétségeink ne legyenek, ha nem szedi, akkor kórház lesz belőle újra és újra, talán állandóra is. Felhívom a figyelmet az ilyenkor elkövetett -szerintem- legnagyobb hibára. Ne adjunk nekik gyógyszer dugiban. Ha ideig-óráig meg is tudjuk oldani, akkor sem a saját érdekében szedi, a javulást nem a gyógyszernek tudja be, és ezen túl sem lesz hajlandó bevenni. Sőt, mivel szerinte magától javul az állapota, még inkább tiltakozni fog ellene.
Minden egyes visszaesés, amit az orvosok poetikusan csak epizódnak hívnak, ront az elme állapotán. Minél többször esik vissza, annál kevesebb az esély az újból szintre hozásra. Ha a döntéseinkben kizárólag a beteg érdekeit nézzük nem lesz lelkiismeret furdalásunk, vagy ha mégis, akkor elmúlik idővel. Én milliószor elmondtam Attilának: szeretem, bárhogy is alakuljon a sorsunk. De ez a szeretet felhatalmaz arra, hogy azt tegyem ami neki a legjobb! Nem nyugszom amíg rendbe nem jön, amíg azt nem látom, tud boldogan és félelem nélkül élni.
5. ARRÓL, HOGY SOSEM SZABAD FELADNUNK
Lehetőleg mindig legyünk a beteg mellett, akár otthon, a kár kórházban van. Tudnia kell számíthat ránk és nem maradt magára. A munka sem lehet kifogás, ezekben a kórházakban állandó látogatási lehetőség van. A betegnek nem heti két alkalomnyi sütire meg üdítőre van szüksége, hanem állandó személyes jelenlétre. Ez a folyamat elhúzódhat. Nagyon. Nekünk két évbe tellett, mire több alkalom kórház után végre hajlandó volt szedni a gyógyszert önmagáért. De ismerek olyan esetet, ahol a szülők nyolc évig küzdöttek ezzel, mire sikerült elérniük. Ők sem adták fel, az ő betegük is rendben van ma már. Lehetetlen megjósolni kinél mennyi időbe telik ez. Függ a betegtől, a környezettől, az orvosoktól, a szülők szemfülességétől és kitartásától. Nem tudom késő-e azoknak újra kezdeni, akik már feladták a harcot valamiért. De azt igen, csak biztatni tudok mindenkit, bírálják felül ezt a döntésüket. Rosszabb nem lesz, ezt nyugodt szívvel kijelenthetem. De az esetleges megváltásért harcolni kell. Szerintem megéri."
6. A FELELŐSSÉGRŐL
"A férjemmel is rendbe jöhetett volna minden, hiszen jelezte, kezdhetnénk előről az életünket. De én már nem azt a férfit láttam benne, akiben bíztam, akit szerettem, akire támaszkodhattam. Az a férfi végleg elveszett valahol a múlt ködében. Azért mesélem el mindezt, hogy akinek beteg gyereke van, legyen vele tisztában, akár mindent elveszíthet a gyereke egészségéért folytatott küzdelem alatt. Mégis azt gondolom -ha tetszik önző módon- hogy a gyerekért akit világra hoztunk felelősséggel tartozunk. Nem csak akkor, ha az elért sikerei fölött kell örvendeznünk, ha büszkeségtől dagadó kebellel sütkérezünk az általa gerjesztett dicsfényben. Hanem akkor is, ha történik velük valami tragédia, betegség, vagy bármi, ami kihat az életükre. Egy életen át. Ha előről kezdeném sem tennék semmit másként."
Nagyon jó egészséget kívánok így ismeretlenül is az Édesanyának és a Fiának is, sok-sok örömet és sikereket a betegséggel való harcban!!!!!!!!!