Lelkifurdalásom van, mert most látom csak, hogy lassan 1 éve, hogy utoljára írtam ide. A mentségem rá az, hogy időközben várandós lettem, született egy kisbabám, és ez lekötötte a felesleges energiáimat, másrészt pedig az, hogy amikor kevés reakció jön, úgy érzem, csak magamnak írom ezt a blogot, akkor meg minek. Pedig közben tudom, hogy sokan olvassák, mert látom a statisztikákat, csak olyan jó lenne, ha reakciókat is kapnék. A harmadik ok pedig az, hogy mikor a testvérem jobban van picit, hajlamos vagyok arra, hogy kicsit "fellélegezzek", és gondtalanabb dolgokkal foglalkozzam, mint pl. egy skizofréniáról szóló blog írása.

Aztán, amikor rosszabb időszak jön, mindig újra visszakavirnyászok ide, mert jólesik kiírni magamból a rossz érzéseket.

Most azért vagyok magam alatt, mert miközben egy csomó pozitív fejlemény van, valahogy mégse változik az alapja az egésznek. Van végre pszichiáter, akihez terápiára járhat a testvérem, van egy pasija, aki rengeteget törődik vele, sőt, már a családunk is elkezdett terápiára járni, szóval vannak jó dolgok, Ő mégis még mindig naponta elmondja, hogy mégiscsak mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalna....

 És bírjuk-bírjuk próbáljuk Benne tartani a lelket, és újra és újra és ezredszerre is megmutatni az élet szép oldalát: finomakat főzni, nagyokat kirándulni, táncolni, barátokkal találkozni, kiülni a napsütésre, sétálni a hóban - mégis minden boldog időszak múlandó, nem tart sosem tovább 1-2 napnál, és a rengeteg beleölt energia kárba vész, kezdődik minden előröl a szomorúsággal és meghalni akarással.

Aki nem él ezzel együtt, az el sem tudja képzelni, hogy milyen irgalmatlan energiát emészt ez fel, és ha túlfeszül a húr, én is kétségbe esem néha, hogy úgy érzem, már egy csepp energiám sincs, amit megint adhatnék... Pedig nincs mese, adni kell, azon kívül csak feladni lehet, arra meg képtelen vagyok.

2 hete egy ismerős ezt kérdezte: "Miért nem rakjátok be végre már egy intézetbe? Sok pénzért el lehet intézni, és akkor végre felszabadultok."  Hazajöttem és zuhanyoznom kellett, kényszeresen, úgy éreztem, ezeket a szavakat le kell mosnom magamról, sikálni, le, le, le. Azóta is kísért... Azzal álmodom, hogy mi lenne ha...? "Bedugnánk" egy ilyen intézetbe, és ott mi lenne vele...? Létezik olyan intézet Magyarországon, ahol VALÓBAN tudnának neki egy ilyen helyzetben SEGÍTENI? Ahonnan nem szexuális kihasználásról, kikötözésről, megalázásról hallani....? Van ilyen hely akár csak egyetlen is itthon...? Talán a Thalassa, de más...?

Mert én csak és kizárólag, egyedül olyan helyre tudnám Őt bevinni, ahol 10000%ig biztos lehetnék benne, hogy megpróbálnak neki egy normális életrendet megtanítani, és addig mondjuk bent van, de utána kijöhet és élheti a saját életét az ott tanultak felhasználásával. Olyan helyre biztosan nem, aminek csak az a célja, hogy elszigetelje, eltüntesse Őt a világ elől. Hát azt csak a testemen keresztül, ha beledöglök is... 

Annyi mindent írnék még, de nagyon fáradt vagyok.