Egy skizofréniában szenvedő embernek bizony vannak kemény pillanatai... Olyanok, amikor senkit nem akar látni, mikor kétségbeesik, mikor dührohama van.
Ilyenkor sajnos megdöbbentő, felkavaró, igazságtalan, bántó, vagy akár kifejezetten sértő dolgokat vágnak az ember fejéhez. És ezt elviselni sokszor nem könnyű.
Nekünk, akik családtagok vagyunk, nincs más választásunk, mint elviselni és elfogadni ezt. Mi nem sértődhetünk meg ezen, nem változtathatjuk meg a telefonszámunkat, és nem szakíthatjuk meg a kapcsolatot velük. Pontosabban de, megtehetnénk, és vannak olyan családok, ahol ez meg is történik sajnos, de azért igenis van sok-sok olyan család, amelyik nem adja fel, és - ha kicsit elült a vihar - a verbális bántásokra is megpróbál szeretettel és törődéssel válaszolni.
Csakhogy sajnos ha az embert erre nem "kötelezi" a családi kapocs, sokkal nagyobb a kísértés, hogy inkább hagyjuk az egészet a fenébe... Rengeteg barátság esik áldozatául ennek a betegségnek, pedig olyan elképesztő fontos a barátok szerepe a "gyógyulás"-ban, hogy azt nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az én testvéremmel sajnos megszakították a kapcsolatot a barátai. Volt sok haverja, és volt 3-4 igazán jó barátnője, akikkel sülve-főve együtt voltak. Amikor kezdődött a betegség, a baráti kapcsolatokat érintő első jelek abban nyilvánultak meg, hogy sokat veszekedett a barátnőivel. Nem szeretném leírni, hogy milyen érzések kavarogtak benne, a lényeg az, hogy sok sírás, megbántás, és harag lett a vége. Aztán ezek a barátnők szép sorban feladták. Én próbáltam velük beszélni, hogy értsék meg, a testvérem nagyon depressziós, és ebből fakadnak a rossz napjai, és segítségre van szüksége, nem arra, hogy elhagyják. Egy ideig még el is fogadták ezt, de aztán, amikor a helyzet egyre romlott, gyakorlatilag mindannyian eltűntek a szeme elől. Hiába hívta őket, hiába küldött sms-t, e-mailt, válasz hetekig nem jött, sőt valakitől sohasem...
Szerintem ez borzasztóan szomorú dolog. Még ha meg is értem őket részben (mindannyian azt mondták nekem, hogy "megvan a maguk baja enélkül is"), ugyanakkor azt gondolom, hogy egy barátság nem csak a jó pillanatokról szól. Nem csak arról, hogy klassz együtt fürdeni a Balcsiban, pasizni a buliban, vagy pizsamában együtt filmet nézni. Hanem arról is, hogy amikor a másik padlón van, és a poklok poklát éli át, akkor vele vagyunk. Ha nem bírunk sokat, akkor nem sokszor, de mégis, legalább a távolról jelen vagyunk, és éreztetjük a jelenlétünket.
Nem kell minden nap. Nem kell hagyni minden energiánkat elszívni. Isten ments! Tényleg kell az embernek energia az élete összes többi területéhez is, én ezt nem vitatom. De számomra nagyon nehéz elfogadni, hogy évekig tartó barátságok után valakinek még arra se legyen kedve és ereje, hogy HAVONTA egyszer felhívja, vagy elmenjenek meginni egy capuccinót, vagy ne adj Isten megnézni egy filmet.
A barátnak ez csak havi 1-2 óra az életéből, annak aki ezzel a betegséggel küzd, viszont rengeteget számít!!!!
Elképesztően fontos, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül, hogy ne érezzék azt, hogy soha senki nem is kíváncsi rájuk. Ráadásul hülyeség is, mert ők pontosan ugyanazok a szeretnivaló emberek, akik voltak a betegség előtt, max rájuk rakódott egy kemény páncél, amit sokszor nehéz felemelni, nehéz meglágyítani, nehéz széttörni.
Amikor a legjobban el voltam keseredve néha, mindig úgy segítettem magamon, hogy elővettem a testvérem fényképeit abból a korból, amikor még semmi baja nem volt. És láttam rajtuk azt a vidáman és bizalommal és vágyakkal a jövőbe tekintő kislányt vagy éppen huszonéves csajszit, aki ugyanolyan, mint én, vagy bármelyikünk. És ilyenkor mindig felébredt bennem a küzdeni akarás, hogy ezt a kis lényt sikerüljön újra előhozni a rengeteg szomorúság és félelem barlangjából.
Ehhez kevesek a gyógyszerek, és kevés a terápia, de nem kell hozzá csoda. Csak szeretet kell. Az igazi fajta.
Sokat imádkozom azért, hogy a testvérem barátai is rájöjjenek erre egyszer...